Nem jutottunk ki a vb-re

Nem jutottunk ki a vb-re

Nehéz erről a témáról írni, mert az ember már csak vérségi okon is (hisz egy nemzethez tartozunk) szeretni akarja a magyar labdarúgást, elsősorban persze a mindenkori játékosokat és az edzőt, ami miatt néha kicsit túl optimista lehet túl nagy elvárásokkal. Ugyanakkor az se helyes, ha túl elítélő az ember fia, főleg a vesztett meccsek után, amikor ugyebár eleve rossz az ember hangulata.

Megpróbálok objektív lenni. A magyar labdarúgásban határozottan voltak pozitív változások az utóbbi 1-2 évtizedben. Biztos, hogy voltak, mert emlékszem az azelőtti időkre, amikor még időszakos sikerélményeket se produkált a magyar futball. Voltak idők, amikor kimondottan szégyellte az ember a csapatot a pályán. Ennél azért jobb a mostani helyzet, hiszen azért néha mégis csak játszunk élvezetes meccseket a nagy focinemzetek legjobbjaival, és nem is mindig maradunk alul. Itt csendben megjegyzem, én ezeket a meccseket szeretem a legjobban, szerintem ez ösztönzi ugyanis a legjobb játékra a futballistáinkat.

De az is biztos, hogy nincs minden rendben, és most enyhén fogalmaztam. Mások is jól látják a problémát, olvasgattam már ezekről ugyanis pár elemzést, amivel egyetértek.

A legfontosabb gond az, hogy nincsenek játékosaink, nincs utánpótlás, és ez önmagában egy hosszú téma, mert rengeteg oka van a jelenségnek. És érdekes módon, az nem a pénzhiány, sőt, talán túl sok is a pénz jelenleg a fociiparban. Szerintem inkább az a gond, hogy nincs megfelelő szintű tehetségvadászat és -gondozás, illetve hiába is találnánk tehetségeket és gondoznánk őket, ha egyszer a magyar bajnokságban leginkább csak külföldi légiósok játszanak (tisztelet a kivétel szerepét magukra vállaló csapatoknak).

Amikor az ember azon kapja magát, hogy azért drukkol, hogy legalább idén ne a Fradi győzzön a bajnokságban, amely csapattal egyébként soha semmi baja nem volt, az egy jelzés, hogy gond van. A gond az, hogy ha a Fradi nyer, a magyar játékosoknak sokkal kevesebb lehetősége lesz az adott évben nemzetközi megmérettetésekre. Soha nem lehet így látni mondjuk egy jó kis Paks-Barcelona összecsapást.

Ez volt eddig a strukturális gond, de messze nem ez a legnagyobb gond. A legnagyobb gond egyértelműen az a gusztustalan mentalitás, ami még mindig időnként fel-felüti a fejét a pályán. Én gyerekkorom óta látom ezt a mentalitást a magyar fociban. Láttam, ahogy évtizedekig a magyar játékosok időt húztak, „minimál üzemmódban” játszottak (sétálgattak), láttam, ahogy megsértődtek, ha a labdát nem nekik, hanem oda passzolták, ahol lenniük kellett volna pár másodperc múlva, ha jó focisták lettek volna. Láttam, ahogy megijedt magyar játékos, ha cselezni kellett és inkább megfordult és a saját kapuja felé kezdett haladni és passzolni. Ez a mentalitás a „modernkori” futballunkban is ugyanúgy ott van, csak néha elhomályosítják a sikerek. Emlékeztek például Nagy Ádámra? Emlékszik-e valaki egy olyan momentumra, amikor ő előrefelé passzolta a labdát? Bármelyik meccse visszanézhető, ahol látható, hogy folyamatosan meghátrált, megrezzent, megfordult, hátralépett, hátrapasszolt, tehát pont azt csinálta, amit a legjobb csapatokban sosem csinálnak. Ne értsetek félre, nem akarom elvitatni az érdemeit se, nem mondom, hogy ő rossz focista, csak annyit mondok, hogy az ő játékában nagyon jól tetten érhető volt ez a „jó” magyar mentalitás. De nem őt akarom kipellengérezni, mert ez szinte mindenkire jellemző a csapatunkban.

Most beszélhetnék még arról, hogy mennyire nem kellett volna elkótyavetyélni a selejtezősorozat első meccseit, de már bele se megyek ebbe. Maradjunk csak az utolsó meccsünknél, ami mindent eldöntött…

Hogy lehet az, hogy egy sorsdöntő meccsen előfordul olyan, amikor a magyar csapat gyakorlatilag abbahagyja a játékot. Mondanám, hogy a támadófutballt, de valójában néha szó szerint a teljes játékot abbahagyták. Volt olyan, hogy konkrétan állt a labda az álló magyar játékosnál. És támadásvezetés helyett időt húztunk, tanácstalanul toporogtunk, esetleg megijedtünk az ellenféltől. Persze lehet, hogy valaki azt mondaná, hogy ez tudatos taktika, mert így akarjuk kicsalogatni az ellenfelet, de hidd el nekem, hogy nem. Én 78-ban születtem, tehát idestova 47 éve nézem ezt a jelenséget és pontosan tudom, hogy soha nem arról van szó, hogy az ellenfelet akarjuk kicsalogatni. Hanem csak úgy vannak vele a játékosok, hogy oké, van egy pont előnyünk, akkor most átállunk minimálra.

És ez egyenes út a meccs elvesztéséhez. Mindig annak a csapatnak van jobb esélye megnyerni a meccset, amelyik a győzelmet jobban akarja. A győzelemhez pedig támadni kell, gólt kell rúgni, minél többet. Mert bár néha unalmasnak tűnhet a foci, amikor 90 percig se akad be a labda a hálóba, de valójában éppen azért csodálatos a foci, mert akár 4 perc alatt is lehet 4 gól lőni. Csak annyi kell hozzá, hogy ott és akkor valaki akarjon és jól teljesítsen.

Tehát aki lemond a gólszerzés akarásáról, aki inkább „kibekkelésre” játszik, az a legtöbb esetben garantáltan ki fog kapni, egész egyszerűen azért, mert ez az világegyetem törvénye.

Sajnos ugyanez a mentalitás jellemző ránk, magyarokra, az élet más területén is. Valahol ugyanez köszön vissza, amikor inkább panaszkodunk az egészségünk leromlására, minthogy tegyünk az egészségünk megőrzéséért valamit. Vagy ugyanez van a háttérben akkor is, amikor szidjuk, hogy milyen rossz az egészségügyi rendszerünk, de véletlen se szavazunk oda, ahol esély lenne annak rendbetételére és nem is értjük, hogy valójában a mi saját szavazatunk miatt olyan az egészségügyi rendszerünk, amilyen. És így tovább… Ez a vesztesmentalitás. Nem is csoda, hogy emberi minőségünkben leromlunk és létszámban is egyre gyorsuló ütemben elfogyunk. Az univerzum eltüntetni a veszteseket a pályáról.